Nincs más csak én

Egy álomba akarok menekülni, magam elől
A tények elől, az egész romlott élet elől
Egy helyre ahol nincsenek, emberek
Nincs más csak én, remegek
Könnyeim, csepp, csepp után folynak messze
Messze a hegyekbe,
Folyóvá szélesülnek és letörik,
A rideg sziklákat, a rosszat, mind
A szenvedést, a kínt.
Hegyeket omlasztanak,
Völgyeket mélyesztenek
Sírokat ásnak és ki megérdemli,
Elégetik,
Máglyára vetik
És szenvedését végignézik
Szenvedését annak
Ki atyja a sok kínnak…
És nevetnek keserűen csilingelve,
Örülnek a rémnek
Rémet ért rémnek
Rém szenvedéseit nézve nevet
Nevet a bosszútól jött, édes íztől
És sír az őt sértő, kínzó kéztől
És elhal nevetése…
Nincs más, csak csendes remegése
A rém teteme hever a máglya mellett, s mellette
Az ki rá vetette…
Holtak, együtt haltak meg… egyik a másiktól
Az egymástól elszenvedett kínoktól…
De a rém ekkor újjá éled
Mint az élet
Csókja éri a szellő
A hideg téli szellő…
Leporolja hamvas ruháját
És gúnyosan nézi áldozatát.
A kárhozottat, ki miatta kárhozott el
Kit a sírba is a szenvedés kísért el…
Ki végig nézte az ellenség halálát hogy meghalljék ő maga…
Nem tudván az ellenség nem hal meg soha
A gonosz örök életű s vele a szenvedés, és csak nevet
Nevet azon ki szembe száll ellene, magának ássa a sírt vele.
Kacag fagyosan, rémesen
Hangja, mint kés, húsba vág élesen
És boldog hogy ezt ő tette
Hogy a gonoszt másban ő ébresztette
A szörnyet másból ő hívta életre
S az ilyet szíve sosem féltette…
Keserédes nézése fagyottá tesz mindent…
A pára megfagy jég lep el tengert,
Földet és eget s a világ fagyottan remeg
S a halottnak nincs ki sorsán kesereg.