Naplemente

Csend illatod messze leng
a sűrű kozmoszon át, ahogy feldereng
érkezésed baljós árnyék- teste.
Fáradt földművesként veti az este
megnyugvásból szőtt gondolatpárnáját.
Ezernyi titkos tárnáját
nyitogatja a végtelen,
sóhajaink, melyeket lehellünk egy fakó életen
keresztül, új színekben ragyognak fel
az ég bíborán. Most bizonyosságra lel
a kétkedő, s kételyekben vergődik a buzgó,
mert eljött az éj; suttogó
igéket terjeszt, mint romlott szent,
sötét ajkú apostol. De talán ott fennt
valaki mégis vigyáz ránk, elmormolja hallgatag imáit,
ünnepet ül felettünk: pompától királyit,
vagy egyszerűt, szerényet, mint vén bölcsek
életük alkonyán. Hát itt az idő, hogy felöltsem
megkopott ruhám, és hű tollam
hegyén utazva bűvös világokba botoljam.

Nincs jobb óra megalkotni a lehetetlent.
Nincs szebb perc megismerni a végtelent.