Mónihoz

Tiszta vagy akár egy angyal.
S jámbor mint egy gyermek.
Hangod csöndes őszi hajnal,
Melyben hiába kereslek.
Szemed, s annak drága fénye,
Mely a lelkedből fakad,
Bársony-arcod legfőbb éke
Szád, s szerelmes szavad.
Elringat, s megölel.
Mint anya a gyermekét,
S ha már az éj közel,
Egy csókkal zárja le szemét.

Tiszta vagy akár egy angyal.
Még ha nincs is szárnyad.
Könnyeidtől nedves arccal,
Őrzöd titkos vágyad.
Ajkad néma mint a sír.
De a rideg kőlapok mögött,
Sír egy magányos szív,
Élet s halál között.
Fekete ruhába rejted,
Boldogság szőtte csalfa álmaid.
Nevetsz, de gyorsan felejted.
Mert a semmit ölelik karjaid.