Mindig Ugyanaz

Borult ég alatt sétálgatok
Bármerre nézek,
boldog párokat látok.
Nekem csak a magány maradt.
De meddig tart ez még?
Hisz eltelt már annyi
egyedül eltöltött év.
Ha másnak sikerült,
nekem miért nem?
Bennem van a hiba?
Lehet, igen.
Megöl már a bánat,
merre van a társam?
Egy férfi, aki
nem akar megváltoztatni,
képes elfogadni, szeretni.
Aki mellett önmagam lehetek,
és nem kell
boldogságot színlelnem.
Szememből kicsordulnak a könnyek,
nem érdekel, ki lát gyengének.
Erős voltam sokáig,
de már nem bírom.
Hazarohanok, bezárkózom,
érzéseim rímekbe fojtom,
a szavak börtönébe zárom.
Már nem találom
a megfelelő kifejezéseket,
mert mindig ugyanarról írok.
Minden versem a lelkemet
mardosó magányról szól.
Tudom, érzem, elég!
De mit tehetnék?
A türelmem már a végét járja.
Minden napom ugyanolyan,
Vágyom már a változatosságra.
Egy kis jóra, egy kis örömre,
a kitörés lehetőségére.
Nincs már reményem,
lassan süppedek
a beletörődésbe.