Mindenen túl

Én nem tudom, a te és az én
Mikor kavarodott össze bennem,
Csak azt, hogy mikor felébredtem
Egy szakadék két oldalán álltunk
S a híd eltűnt.
Vagy tán mindig is csak az álmaimban létezett.

Soha nem fogtam a kezed,
S azt hittem, szerelmes vagyok.
Pedig a csoda sokkal nagyobb
Tán nem is embernek való.
Talán belehalok.

Nem tudom, hogy történhetett.

És nem tudom felfogni.
És nincs az a könny, vagy vers, vagy ének,
Ami elmondja, hogy amit érzek,
Túlfut az életen.

S hogy elvesztettelek,
Magamnak köszönhetem,
S magamat is elvesztem veled.

Hisz érted te is,
Hisz ettől ijedtél meg,
Megértem.
Én is rettegek.

És futnék ki a világból akár,
hogy elhagyjalak magamból,
csakhogy már nem lehet.

Nem könyörgöm, nem csodálkozom.
Hálásnak kéne lennem, hogy ez ért.
De tán éppen ezért leszek örökre
Hálátlan, hitetlen, bolond.

A vicc, hogy az kellett
Hogy eldobd a minket,
hogy széttépd a leveleinket
hogy ezt észrevegyem.

S ahogy ez a vers is,
Minden meddő próba csak
hogy kimondjam, ami nem létezhet,
hogy te ennyire én lennél
és én ennyire te.

Hát csak nézem némán,
Ahogy állsz a túloldalon,
Ahogy néha a hajadba kap a szél.
És hogy elmenjek, meg kell öljelk,
ha ittmaradok akkor én halok.
És semmi sem ér ár a szakadékon,
és ha beleugrok,visszapattanok...