Mesélj még

Mint friss, őszi hegyláncai
a búnak, emelkednek fájón,
elmerült szívemben évődő
férfigondok,
felmásznom segíts rajtuk, és
feledni, és lenézni fáradtan,
fulladtan, az elterült időkre -
mély völgyek, keskeny ormok
hajolnak homlokomon át.

Zöld füvet mutass, és sárguló
búzaföldeket, őszt, olyantájt,
mikor még leng a nap fáradó
sugara, de csendes már az ég,
s mint szélfújta, békés hullám
fölött az öreg, büszke stég
vigyáz a tó álló emlékeire –
úgy rejts el te is, úgy ölelj
magadhoz, szép álmot mesélj.

Mesélj lágy szavaiddal, fonj
tincseidből rám hulló rímeket,
költészettel dalold át a rét
enyhe illatát, s a múló éveket,
s ha fölénk szökne a lomha éj,
maradj még, te csak mesélj,
szebben cseng minden árva,
elejtett szód az est hűvösében,
árnya csak a tegnapnak legyen –
az fedje el könnyező arcomat.

Hajolj fölém gyöngén, sződd
a mese halk, szerelmes fonalát,
nézd, bámuld velem a messzi
szirteket, a távolság minden
zeg-zugát,
és a messzeség összes sóhaja
hintsen még rám új, s új mesét
veled, bolyongva a szenvedély
hosszú útjain, gyere, tévedjünk
el így: együtt, réveteg.