Menthetetlen

Régóta folyt már e harc,
Bár észrevehetetlen…
A jelenben csupán csúnya karc,
De szétszakít engem!
Úgysem értheted, mi bánt,
S ez nem a Te hibád.

Hisz a gondokat bennem leled,
Melyekből lelkem ötvöztetett…
A Hold ádáz motívumai
akarnak engem a múltba rántani.
Lelkem egy túlfűtött szeretetfészek.
A gyermekkor szilárdnak kovácsolta,
most mégis szertehullnak e részek..

Eltörpültem. Szavam semmissé vált.
Az idő művelte ezt, látod, mily galád.

...Mégis éltet még a mosolyod,
mely ha rám villan, szívem újra dobog.
Akaratlan, de függésedbe vontál,
S azt hiszem, örökké Utánad kúszom már…

Pedig egykor nagy hullámlovas voltam:
Örökké szemben az árral, emelt fejjel…
S most a semmi földjén landoltam.
Nézz rám! Kegyvesztett árnyember…
Hullámaim rabjává lettem,
S így örök kárhozatra ítéltettem.

Ott rettegek a vízfüggöny fogságában,
Maga alá temetett a saját váram!
Láncait zörgetve ordítok, tombolok,
De hiába! Egy elásott test rabja vagyok.
Építőköveim nagy robajjal széthulltak.
Régi kötelékek nagy hirtelen szétmállottak.

Lélek, de útját szegik meredek határok.
Élek, csak épp szilárdan a semmiben állok.
Tükörképem sincs már,
hisz arcom rég elfakult.
S lenn a mélyben
vigyorogva rámköszön a múlt...