Melankólia

Valakinek az is csak játék,
Ha a lelkembe szakad a húr,
S hiába szólnék, hogy így sose fájt még,
Ő csak pengeti újra vadul.

Közel voltak, s elbotoltak szívem küszöbén,
A szívem beleremegett, de egy szót sem szóltam én.

Dia, kit barátnőmnek tekintettem,
Úgy vágott át, hogy észre sem vettem...
Hátulról támadott: lesből;
S így fájt nekem a legjobban: szívből.

Elvette, kit mindennél jobban szerettem,
S jókat kacagott, vidult a szemembe.
Én eközben egy szót sem szólván,
Lenyeltem a fájdalmakat egy téli éjszakán.

S kit legjobban szerettem e világon,
Csak a testemért szeretett,
Mindig így van ez,
Nincs semmi szeretet.

Pedig szerettem csókolni, ölébe bújni;
Naphosszat fülébe súgni.

Nem vágytam másra: szeretetre,
S ki tudja, hogy megkaptam -e?!
Elvakított a szerelem,
S nem láttam a valóságot,
Mi előttem hever...

Nem láttam, hogy más lányokat is fűz:
Megbíztam benne,
Hát ez lett a vége:
Ellett cseszve.

Utólag vissza-vissza gondolok az eltelt időre:
Jó volt, szép volt, de elég volt belőle.
Ki játszik velem, meg sem érdemel;
Jár nekem jobb is, ha az ágyú dönt is el.

S idős hölgyként;
Fotelben ülve:
Emlékszek majd vissza
A régi Szép időkre...