Megfürdöm

kéz kezet mos, lemosom magam,
magamról a tegnapok szennyét,
a percek súlyát, a holnapok reményét,
s koponyám minden üres gondolatát,
a lehunyt szem csendes hatalmát,
hogy ártatlan kölyökként toporzékoljak:
romba döntöm a vágy önhitt feszületét,
a jóakarat szentségtelen érzetét,
nem mászom többé durva keresztre,
menjen akárki bármerre, bárhová, messze,
én maradok magamnak önmagam
- pont úgy, ahogy gyermekként akartam.
kéz kezet mos, tisztázom magam,
ma is ezerszer eltűntem, meghaltam,
alig élek, s ki tudja már, mitől is félek?!