Még nem múlt el

Még nem múlt el. Itt állok félúton. Előttem te állsz, mögöttem a fájdalom. Előttem a jövő, mögöttem a fájdalom.

Talán kitör, az a könnyed erő, mely, attól tartok sosem tör elő.

Kimondom… úgy kimondanám. Tudod, mitől fáj oly nagyon? Hogy mindig rólad álmodom.
Ott vagy te… ott vagy te, és egy érzékeny világ: mindenütt érzem azt a hatalmas értéket, a nemes szeretetet, amit akkor látok, ha feléd tekintek. Amit akkor is látnék, ha felébrednék, és veled lennék.

Itt folyunk egybe, mint két kristályos patak, melyek az óceánban összefutnak. És egy kicsit meghalnak.

Még nem múlt el. Most van. Később talán azt mondom: Szépek voltak ezek az alázatos pillanatok. Ezelőtt is erre vágytam. Ártatlan izgalommal vártam. De most sem a múlt, sem a jövő nem tündököl, hazug fénnyel. Most nem úr az idő. Most, most van.

Most széttárom kezem, magasba emelem a fejem; magamat kémlelem. Odalent, a világunkban, a hópelyhek mögül én tűnök elő.

Most széttárom kezem, magasba emelem a fejem; arcodat kémlelem. Odalent, a világunkban hópelyhek mögül te tűnsz elő.

Most széttárom kezem, magasba emelem a fejem: nézném, ahogy összefut a két patak, ott, ahol minden csak egy aprócska falat, ott, ahol még látjuk magunkat, ahol könnyed erő járja magasba emelt karjainkat, ahol most nem látok semmit. Némán csuklok össze.

Még nem múlt el. Később majd látsz egy büszke nemest. Aki valahol a múltban érted szenvedett.