Még fáj az emléked

Csak fekszem a fűben, s bámulok az égre,
Babonázva nézek az ezernyi csillagfényre,
Eltűnődöm azon, mily fájó az élet,
Elmerengek mégis a régmúlt kéjben.

A gyönyörű múltba, mi tovaszállt végleg,
Mikor gyermekként játszottál az éji hóesésben,
Mikor istennőként álltál a tengerparti szélben,
S megcsókoltál lágyan egy csodás nyári éjen.

Tudtam jól, hogy te vagy, kit nekem szánt a végzet,
Minden szavad úgy szólt, mint a legcsodásabb ének,
De tudtam azt, hogy egyszer a boldogságnak vége,
S eljön majd a nap mitől olyannyira féltem.

Elmentél és itt hagytad, ki úgy szeretett téged,
Elpusztítva tetteddel a sokezernyi szépet,
Elmentél egy szó nélkül, s ezt soha meg nem értem,
Nem mondtál még annyit sem „Drágám Isten véled”.

Te voltál mindenem e terhes földi létben,
De elmentél, s nekem nincs már miért élnem,
Meghalnék, de nem lehet, hisz az önpusztítás vétek,
Elfeledem bánatom, s inkább tovább lépek.

Még mindig csak fekszem, s bámulok az égre,
Egy gyönyörű hajnalon a felkelő napfényben,
S álmodozom rólad, bár sosem leszel vélem,
De megmarad sok emlék és az elmosódott képed.