másodjára

Egy alagút halvány derengő fénye,
egy szemvillanás alatt költözött szívembe.
Aprócska sejtelmes hangocska volt,
szinte csak angyalszárnyként suttogott:
„Látod e szívecske? Ez Ő volt!”
Rád talált egy félénk esze vesztett kezecske,
megérintett másodjára is a végzet remegve:
„Mondd élet! Elveszthetlek e kétszer téged?”
A válasz nem késett „barátként maradok meg néked”.
Sokáig hittem, te leszel a hitem,
sorsom kezemmel kérdésre kezedbe adhatom,
fátyol mögül mosolyodra mondom:
„Szeretlek gyöngéd hódítóm”
Most kihunyt az alagút vége,
mikor is volt bódító részeges héve?
Tán ezer egy éve…
S a szó mi rejtett óhaj volt csupán,
egy hatalmas pofon, mert más hallja netán?
Hányszor tiporsz még a porba,
hányszor látom még segítő kezed nyújtva?
Döntésedre vágyom:
döntéseddel mikor porlad szét magányom.
„Soha” - taszított el kegyetlen baráti szava,
levegő után kapkodott szám:
„Jelentettem valamit egyáltalán?”
Tudom, szabadnak születtél,
Tudom, nem …te aztán nem féltél!
Gúzsba kötött karodról a kötél,
nevetve gördült le… elengedtél.
„Menj isten hírével”
mondtad ezernyi hévvel: „Sajnálom”
Te?
Hát még egy névtelen senki: Én.
Kezedben hagytam nyitott könyvként lelkem,
„egyszer tán elolvasom ex kedvesem”
Kacagásod tiltó jelet vés szívembe,
érintésed maszatos vért ken tenyerembe:
- suttogva ejtem már -
„Nem én leszek veled nászéjszakán,
lásd hát parázsló tűz emészti fel anno regényes életem,
ég veled egyetlenem”