Magány és Remény

Álmomban az űrben éltem, hideg bolygók gúnyos bűvkörében

Égi kövek zúdultak testem vérbe verve a semmiből ugrott rám Magány rút keserve

Próbáltam visszatérni a kékszínű földre de egy kegyetlen erő tartott megkötözve

Repülni próbáltam viasz szárnyaimmal, elhagyott erőm s a mélységbe zuhantam

Messziről láttalak még összegyűrt ágyadban

Nem volt benned vágy csak feküdtél fáradtan

Fejed alatt párna, szemed lecsukva, kihűlt szívedet a Nap felé fordítva

Próbáltam szólni:- Itt zuhanok éppen!

Némán néztél lehunyt szemed kéklő tengerében


Aztán csend lett puha és jéghideg borzongva kérdeztem: vajon mit tegyek?

Soká vártam, nem szólt hozzám senki megéreztem milyen - magányosnak lenni

Álmokat szőttem, hogy legyen szép ruhám, jött egy lény, eltépte, csak álltam ostobán

Az idő ostora rám sújtott, bár arcát nem láttam, jól tudom ki volt ö, ki eltaposta vágyam

Kitombolta kedvét, hagyott vérbe fagyva, aztán mellemre feküdt és a sebeimet nyalta

Nem hagyott bennem csak cseppnyi életet A halál jobblét- mondta ,jobb ha így szenvedek


Hallgattam a csendet, mint lassuló szívverést

Hűs vízben feküdtem, átölelt könnyedén

Valaki felemelt lágy karjába font, megcsókolta szám és elhagyott a gond

Meleg karjától visszatért az Élet, gyengéd mosolyában, mézédes ígéret

Kérdeztem halkan, mondja meg nevét és fülembe súgta az én nevem: Remény!

Félelmem és Fájdalom , kik mellettem álltak ,eltűntek azonnal rám már nem találnak

S láttalak Téged, hogy futsz, rohansz, felém mert Téged is átölelt a Mézízű Remény