Magamban látlak

Alig ismerlek én már téged
Egyszer bennem éltél, de még most is szeretlek
Hangodat előhozza belőlem a csendes esti szél
S a gyermek akire te emlékszel újra az ölelésedből kér

Arcodat már csak szívem tudja látni
Keserű a hangom ha bele teszlek mondókámba
Csillog a fény a könnyeimbe mikor rád gondolok
Hiányzol úgy ahogy ember hiányozhat

Bárcsak én is óvhattalak volna
S simíthattam volna kezed ahogy te az enyémet
A reggeljeim már rég nem olyanok
És búcsú nélkül fogom elhagyni ezt a napot

Hibáimat nem mesélhetem már el neked
S nem örülhetsz velem a boldogságnak
Nem ölelsz már úgy mint egykor
S szívemben a helyed örökké megmarad

Csillapítanám fájdalmam
De gyógyír erre soha nem lesz
Közeledtem már feléd sokszor
De tudom te bennem élsz ha már én sem leszek

Egyetlen mosolyod, s kedves hangod
És illatod mi megnyugtatott ha féltem
Elköszönt és én nem értettem
Nem tudtam ellene tenni semmit

Elvett a világ tőlem
Pedig még annyit meséltem volna neked
Meséltem volna, hogy hogyan lettem ember
Hogy tanultam meg élni, és szeretni igaz szerelemmel!