Liliom

Kerek erdő mélyén,
Egy kis folyócskában,
Nyár közepén,
Két liliom éldegél, barátságban.

A kisebbik világos,
Akár a hó, mely frissen esett.
A másik piros,
Mint az alma, mely a fától messze esett.

Jó barátságban állnak,
Amióta a másikat ismerik.
Egymással mindent megosztanak,
A többi liliomot kibeszélik.

Egy szép napon,
Szitakötő szálldogál,
Bámészkodik a parton,
Szárnyaival gyors táncot jár.

Kerülgeti a fűszálakat,
Hirtelen fel röppen,
Majd lassítja a szárnyakat,
Magassága ismét csökken.

A víz felett forgolódik,
Tükrét felkavarva.
Ide-oda tekint, nézelődik,
Hirtelen elakad a szava...

Hisz az imént csodát látott,
Oda fordul megint,
Legszebb liliom, mit eddig látott,
Mely, kis levelével, felé int.

Elszégyelli magát,
Szárnyairól megfeledkezik,
S a vízben találja magát,
Arca kipirosodik.

A liliomok vidáman kacagnak,
Míg ő, a vízből kiúszik,
Tetejére a legnagyobb kavicsnak,
Ott majd megszárítkozik.

A lányok össze súgnak,
Állapítják meg, "aranyos",
Ismét össze bújnak,
"Engem néz!", mosolyog a piros.

Szárnyai megszáradtak,
Ùjra a levegőbe rugaszkodik,
Tesz pár kört a virágoknak,
Közelebb merészkedik.

A lányok izgatottan figyelik,
Nagy kört ír le,
Majd letelepszik,
A piros mellé, egy levélre.

Azonnal elbűvölte,
Fenséges szépsége,
Rabul ejtette,
Kecsessége.

A szitakötő a levélről,
E szépséget ámulattal nézi,
Megfeledkezve a fehérről,
Ki a féltékenységet érzi.

Gondolja irigyen:
Ha az enyém nem lehet,
Akkor a tied sem.
Felzavarja a sima vizet.

Apró hullámokat kavar leveleivel,
Ezzel a fiút, távozásra utasítva.
Aki, még ismerkedne kedvesével,
Makacsul nem tágítva.

A fehér, kitartóan csapdos,
El akarja űzni a szitakötőt,
Mire egy nagyobb hullám
Sodorja messzebb őt.

Végre kettesben,
A folyó partján,
Szitakötő a levélen,
Liliom az oldalán.