Leáldozó Nap, hajnalhasadta

A Nap vérben úszva táncol
Le a türkizen fénylő egekről.
Helyét a kevély Hold foglalja el – ,
S magához csillagokat láncol.
A Nap még vonaglik, végül lemond e pompás fellegekről.
Az ég rózsaszínre, majd izzó bíborra vál´.
S a dicső Nap kopár szálfatemetőben hál.
Sötét fák ágai erezik be mélyen az eget,
Mint megannyi marcona, sötét kísértetek.
Alant madarak kárognak,
Dicshimnuszt zengve a búcsúzó Napnak.
…

S most síri csönd.
Némán hallgat a táj.
Övezi sűrű köd,
Tapintható a magány.
A táj méltatlan hallgat.
Nem is! Oly szótlan, vallat…
Nyomasztó csend lengi körül,
Tán valami készül,
S arra vár…
S akkor megjelenik az első fénysugár!
Végre! Ittlétét festve az égre,
Valami szebbet ígérve.
A hajnal, s az élet hívó szava:
Eltűnt a sötétség, elmúlt az éjszaka!

2008 06 XX