Lázálom-Alkony,Éjszaka,Hajnal

Esteledik,a lábam remeg,
Lenézek a tájra,csendes förgeteg,
Tudom indulnom kell nemsoká,
Indulnom a pokolba,a föld alá.

Egyedül indulok ezen az úton, mint sok másikon rég,
Nincs ki velem jöjjön, a homály elfed,sötétedik az ég,
Az emberek félnek tőlem,félnek szeretni,bízni ,s hinni bennem,
Nem kíváncsi senki hogy élek,halok,vagy mi van velem.

Kóborlok a sötétben,egyedül,csendben,
Nehézszívvel, becsülettel, reményvesztetten,
Megállok,előre nézek,s egy farkast látok,
Egymásra nézünk aztán az égre,s én is vele kiálltok.

Társra találtam,igaz barátra,olyanra ki nem hagy el,
Kit külsőm nem érdekel,s kinek belsőm megfelel,
Kivel kiállthatok az égre,a Holdra,a sötét mély pokolra,
Aki követ oda,a fájdalomba a sötétbe,és ezért nem számít irgalomra.

Mégsem magányos az utam,követ még mindig hű farkasom,
Hiába küldeném,itt a pokol fenekén,meg kell tőle szabadulnom,
Elalszik,én eltűnök,ez egyedül az én utam,saját küldetés,
Nem hagyhatom hogy más is szenvedjen, s neki is megváltás legyen a szívben a kés.

Elhagytam barátom,utam egyedül folytatom,
Mind mélyebbre szállok, arcom tiszta sár és korom,
Elérek egy nagy sötét kapuhoz,tudom mi van bent,
Ugyanaz vár engem bent is mint itt,elszállt a fáradtság és a kétely is vele ment.

Belépek,tudom már máshol járok,
Odabent képeket látok,
Volt álmok képeit melyek elhagytak,
Azok képeit,melyek itt ragadtak,
A képek lassan a sötétbe vesznek,
Aztán lángragyúlnak, s elégnek,
Elégnek a képek egyedül vagyok,
Ez az a nyugalom, melyet oly rég áhítok,
Minden üres,sötét,fázom,
Remegve eszmélek,csak álmodom.

A sötét erdő mélyén ébredek,a hideg rázott,ilyedten kiálltok,
Az erdőben megugrik pár vad kiálltásom nyomán,lassan felállok,
Az álom sötét volt és vészterhes,mutatta a jövőt,
Soha életemben nem láttam még semmi ilyen ilyesztőt.

Kiállok a sziklára,nézem az erdőt,nemtudom hol a békés kis ligetem,
Hamarosan pirkad,a sötétben eltévedtem,
Leülök a sziklapárkányon,nézem az alattam elterűlő sötét tengert,
Elbóbiskoltam, az első napsugár volt mi felvert.

Megbabonázva néztem ahogy a sötét tengert átfestik a nap sugarai,
Csendben ülve hallgattam,ahogy dallamot fülyülnek a szél sikolyai,
Kezemre nézek,megdermedek,véres a kezem,nem,ezt nem tehettem,
Elindulok loholva a farkashoz, az egyetlen baráthoz,temethetem....

A sötét magával ragadt, megtudta a titkomat,
Elcsábított,s most nappal hallgatom a szitkokat,
A madarak engem átkoznak,az őzek is, és a többi farkas,
Nem,nem vagyok több barátságra érdemes, alkalmas.

A sötét éjjel magával ragad,
S,reggelre a kezedhez vér tapad,
S,többé nem érzed biztonságban magad,
Többé nem hagyja el szó az ajkad.

Már nem mered álomra hajtani a fejed,
Mert tudod, lázálmod őrületbe kerget,
Mert tudod, hogy veszélyes vagy,azokra kiket szeretsz,
Mert halált hozol, csendet,és mindenkit elfelejtesz...

Nemtudom miért irtam....nemtudom mit akartam....zakatol a fejem.......kész gyötrelem.......nem lett jóó......és nem jó tanítóó....de egyszer talán....megállja helyét az élet színpadán....