Láncok között

Láncok szorítása
némán fojtja el bennem:
hogy nem mozdulok,
bár lenne hova mennem,
s minden újabb perc
újabb üres pillanat,
borostás már az arcom,
szívem testemben áldozat.

Meghajolva, nem rezdülök,
a külsőség előtt, tűrök,
ahogy hajam hull szemembe,
lágyan megfeszülök,
üvöltök hang nélkül:
- ez nem én vagyok!
s érzem, amint e hazugságba
szédülök, eltűnök, eltűnök,
s már az újszülött percek
szívem fölött őrök, örök.

Súghatnál valamit,
egy szép mesét, bátorítást,
másra nincs még hatalmad,
nincs benne érdemed,
ha könnyezem látván arcodat,
súghatnál valamit, egy hűs imát,
ami őrjöngő, forró mindenemnek
friss megnyugvás, súgd álmodat,
egy szép mesét, hogy
legyen rabságom könnycsepp.
- borítanám száraz szemeid.

Hűvösek a láncok,
börtönöm előtt szép akácok,
utca-illat, gyerek-zsivaj,
élet és nevetés, halál és felejtés,
és kint koppannak lépteid,
kint múlnak el üde éveid,
csak szánalmad simogat meg
itt bent, csak emléked tér be,
csak elképzelt illatod
táncolja be magát e dohos térbe,
hűvösek a láncok, hív a kárhozat,
szívem testemben áldozat.