Lakat

Bár jöttek váltakozván mind az évszakok,
a rózsa jég alá bújt, önként szenvedett
Hideg, de nyugalmas sír, hol sokat hallgatott
a lakat sem él örökkön, hát ő is engedett.

Arany volt a szerelem, s akkor, ott örök
köszönet érte istenek, mit nékem átadott
Átkozom kovácsom kezét, mely lakatom alkotá
hisz gyönge volt míve, a védelmezett: halott.

Óh igen, az ifjonti hév, ismét elbukott
oltár a szerelem, hová érző ballagott
Oltár, hová mind halni jár
mivégre áldozat, ha mindig jő halál...