Köznapi reggel

Messze tájban egy hegy alszik,
ködfelhő mögül épp kilátszik…

Borús gondolatok és keserűség,
holt öröm, szökő egyszerűség…

Váratlan szerelmek és fájdalom,
egy tele pohár öreg szánalom…

Feketéllő fellegből villám, előtörő,
vihar jön, oh, múló hűs szellő…

Zokogó esőcseppek, oh, a porba
hullnak szép, halk, zajjal sorba’.

Érzéseim hosszú sorba állnak,
nem tudom, tán csodát várnak…

Sárba esett gyémántokat keres
a szegény, keze már vértől veres…

Még egy elejtett álmot kutat
az álmatlan, ki várja az utat…

Félhomályban ül egy ember,
a park padját nyomja, szerelemmel…

Megmentő kezet keres az éjben,
a fiú s a lány, mint a mesében…

Nem lel nyugalmat a gördülő kő,
útjában áll, szerelem, férfi, nő…

Szívemben még a lány emléke,
ilyen egy köznapi reggel képe…