Kövek

Ó, igen, a kövek a barátaim voltak,
Mindig, mindenütt. Néha együtt jöttek talpam nyomán
Velem, s olykor már belőlük lett
Szívem templomtornya.

Ó, igen, hálás voltam nekik, amikor az
Országutat tapostam. Mint malomkövek, őrölték
Sose csituló tenger-bánatom...
A barátom volt mind.

Ó, igen, hiába volt egyik sötét, kopott,
Ugyanolyan volt nekem, mint a szebb kő. Vigyáztak rám!
S azóta néhány a bánatom
Sírján a drágakő.

Ó, igen, szépen csillognak ott is. Szívemben
Helyet kapott a többi új, s ha kegyetlen szavak
Elégették őket, poraikat
A kék égnek adtam.

Ó, igen, a barátaim voltak. Örökké
Éreztem hideg lángjukat. S ha az én templomom
Ósdi tornyában az óra kondul,
Tudom: bennem élnek.

Ó, igen, a kövek a barátaim voltak.
S még ma is hallom, ahogy koppannak az aszfalton...
Elföldelt könnyzápor nagy halmában
S minden szavamban

Sírnak, zúgnak, kopognak, talán kacagnak is,
Csigolyáim közé bújnak, úgy csiklandoznak engem:
Valahol már zúgnak habjai az
Eljövendő kornak.