Köd száll az éjszakában (legvadabb rémálmom(

Köd száll az éjszakában,
A keresztek fölött magasan,
Elárasztván a sírhantokat,
Szürkébe borítva a holtakat.

Sírok keresztjei, mint meredő kopják,
Állnak időtlen idők óta némán,
Szólnak éppen hozzám:
Gyere, hajolj közel hozzánk!

Közel hajolok, s nézem a feliratot,
Mi van ráírva, azt nem látom,
Meresztem a szemem a betűkre,
Vonásokat látok, nem egyebet.

Aztán kipattan két kéz a hant alól,
Szorítja a fejem, míg a test ki nem jő alóla,
Arcát haja takarja, a szél lobogtatja,
Szól hozzám lelke foganatja.

„Halld hát hangomat, figyelj reám!
Halld mit mondok, készülj hát!
Ha igazán szereted, vallj színt,
Igazat szólj, ne viseld a kínt!”

Rémület fagyott az arcomra,
A levegőt is csak kapkodtam,
Szemem mered a lélekre,
Mely szellemként lebeg előttem.

Átsüt testén a Hold fénye,
Világosodik előttem igazi énje,
Segíteni szeretne én rajtam,
Amit pedig nem akartam.

Barna haját lobogtatja a szél,
Arcába fújva, takarván a fényt,
Szeme üresen néz reám,
Vészjóslón villan az a szempár.

Észbe kapok, menekülök,
A bajt ezután kerülöm,
De majd utolér az magától,
Csak űzzön ki az álmomból.

Szedem a lábam, erőm is alig bírja,
De még mindig előttem látom, mi lelkem kínja,
Egy másik arc kacsint rám, s felnevet,
Gúnyolódik rajtam, folyton kerget.

Rohanok, vissza se nézek,
Minek tenném? Úgy is engem
Néz ez az szellem, ami kerget
Végig a sötétben.

Szaladok a hegyre fel, hisz oda futok,
A várromban tán menedékhez jutok,
Ősi kőfalak romban, némán,
Szakadt lobogót fúj a szél az ép tornyán.

Az ódon falak közt a földre hullok,
Elfekszem a porban, levegőért kapkodok,
Felhők gyülekezete takarja el lassan
A Hold és a csillagok fényét alantasan.

Felállok, körbe nézek, a derengő sötétben,
Lebegő árnyalakok felém közelítenek,
Itt letűnt korok hősei kísértenek,
Halálos nyugalommal körbevesznek.

Ki áll egy vasvillás, nagybajuszos:
„Amiben hiszel, azért hazudol?
Reményt hozni egymagad te sem tudsz!
A legjobb ha innen elfutsz!”

Szól a lovag, alacsony, sisakrostélyos:
„Kiért harcolsz egyáltalán? Ezt mondd!
A be nem teljesülő szerelmedért,
Vagy az Istenedért, s Hazádért?”

Szól a négybe vágott lázadó:
„Mire fel szítanád a néped, pondró?
Inkább babakocsikat tologatnál,
Ahelyett hogy kardot ragadnál!”

Szól a bölcs öreg, országalmás:
„Fiam! Gondold még egyszer át:
A Koronáért adnád életed,
Ha nem lenne egy igaz szerelmed se.

A koronás hitvallás, mit követsz,
Szabja gátad a szerelemhez,
Vigyázz mit teszel, elbuksz
Ha dönteni nem tudsz!”

Szól a katona, az a puskás:
„Fiam! Ne kívánj egyenruhát,
Mert ha felnősz, rád asszony vár,
S tálalná a meleg vacsorát.

Gyermekeid veled játszanának,
De ha nem vagy otthon, elárvulnának,
Nem érné meg miattuk a fáradalmat,
Ha őket majd így hagynád hátra.

Fiam! Gondold meg hát,
Tiszteld a Szent Koronát,
De a szerelmet is kutasd ám,
Csak annyit kívánok: Kitartás!”

Amint megjelenik a temetői szellem,
A várbéli árnyak egyszerre eltűnnek,
A fejem kavarog, nem tudom pontosan,
Hogy hol járok. Megfontolnám alaposan.

Álom ez még, vagy már a valóság?
Nem-e esetleg ez itten a túlvilág?
Leszegem a fejem,a temetői árnyra
Nézek, akinek haloványodó alakjára.

„Ne feledd el hol jártál!
Ne feledd el, mit hallottál!
Ne bújj az árnyékba, lépj a fénybe,
Tán később ezt majd megérted.”

Egyszer csak felébredek, és idegesen szertenézek.
Nyúzott arcom kínnal tele, hajam kócosan áll szerte és széjjel.
„Ne bújj árnyékba, lépj a fénybe” Már csak ez jár a fejemben.
Hisz ezt az élményt nem lehet feledni, egykönnyen.

2006-06-26