Kétszáz év

Kétszáz év! Sok vagy kevés?
Azóta felnőtt néhány nemzedék.
Kétezer három őszén,
Utolsó nagybátyánk temetésén
Halk szellő szárnyán érkezett,
S megérintett bennünket a szeretet.
Fáradt volt, a vállunkon megpihent.
Észre sem vettük, hogy a szellő szárnyán érkezett
Szeretet, szívünkben viharrá kerekedett.
Ott dúlta lelkünkben a vágyat.
Tennünk kéne, valami másat.
Össze kéne jönnünk valami meghitt helyen!
Hogy minden unokatestvér ott legyen.
Kétszáz évhez képest egy pillanat.
Két hó elteltével, együtt volt a csapat.
Találkoztunk! Ott voltunk mindannyian.
Halk zeneszó mellett, égett tizenöt szál gyertya.
Velünk voltak az égiek, a Jóisten így akarta.
Szempillánkon, egy-egy könnycsepp csillogott,
Tanúi voltak az égen a csillagok.
Szóba kerültek gyerekkori dolgok,
Mit szívünk, lelkünk hordott.
A találkozás fokozta a viharos szelet,
Hozta az ősi szeretetet.
Kétszáz évnél is több mi küldte,
Ez a múlt üzenete!
Rég feledésbemerült ősök kiáltottak felénk.
Ne hagyjátok, hogy a múlt,
Sűrű köddé préselje, az ősök nevét!
Elindult Ferenc merészen.
Vissza a múltba!
A ködös, őszi nap,
Testesité meg, mire az ősi hang utalt.
De ő csak ment a ködben, keresi
Honnan jön a hang? Mely kérve-kéri
És reméli, hogy megtalálja.
A cél egyre közelebb!
Tekintete tétova, hangja szinte remeg.
Itt senkit sem ismerek!
A Református Templomba mégis,
Magabiztosan bemegy.
Hosszú lapozgatás keresgélés után,
A kétszáz éves múltra rátalál.
Ettől kezdve, oszlott a köd,
Bár az őszre tél jött.
De a nap sugara átjárta.
Tavaszra Elkészült a családfa,
Mely fényt hozott a régi a régi homályra.
Kétszáz év! Sok vagy kevés?
Már indulunk a jövő felé.
De a jelen még sokra képes!
Új gondolat tettre késztet.
Készül, az ősök emlékére.
Most kétszáz éve történhetett
Ősapánk, őrökre elment,
S vigyázza faját, őrzi odafent!
Az idő szorít! Még nincs végkifejlett!
Az örökhely, azért meglett!
Méltósággal, ahogy teszik a nagyok.
A még csak jelfára, kötöttünk
Nemzetiszínű szalagot.
Remek gyerekek, ezt bizton állítom,
Nem hagyták abba félúton.
Kifaragták a fát, az álmok álmát.
A kopjafa, Halottak napjára készlett.
Dicséret érte néktek
A fa, mely egyszer élő része volt a létnek,
Most csodás emlékművé lett,
Halottak napjára, kétszáz év múlva,
Helyén állt a kopjafa!
A hat fiú emeltek emléket, azokért,
Kik látástól vakulásig dolgoztak azért,
Hogy éljenek!
Kiknek nem volt pénzük arra,
Hogy sírjukat márványkő takarja,
Mely létük, voltát igazolja, jelennek s jövőnek.
Eddig, nem futotta senkinek!
Soha nem késő! Most volt lehetőség.
Kamatozott az örökölt szorgalom bére!
A gének megdolgoztak érte!
Újra találkoztunk, egy évet mögöttünk hagyva.
Kétszáz év most létünk ajándéka!
Köszönetet mondok, mindenki nevébe.
Azoknak, kik a bőség kosarát megrakták tetézve.
Mert ez bőségkosár, nekem ezt higgyétek,
Ami boldoggá tesz, az a lelki étek!
Kétszáz év sok vagy kevés?
Hiányzik e, ami elvész?
Ha, hagyod veszni, nem lesz soha,
Családodnak, büszke négyszáz éves múltja!

Pécs: 2005. 01. 20.