Kétségbe esés végén

Mikor mélypontod eléred, s vígaszod már csak az anyag,
Az élet kínoz téged, a szíved csupa fájdalom, harag.
Keserűség, kétségbe esés marcangolja lelkedet,
Elméd minden boldog percet teljesen elfeled.
Már nem méred a grammokat, hogy mennyit nem szabad,
Forró könnyeden át nézed, ahogy a tű érbe szalad.
Elönt a keserű boldogság, minek végetvet egy éles fájdalom.
Utolsó pánikszerű kiálltásod te már nem hallhatod.
Megnyugodtál és kínzó őrületed már nem érzed.
Elötted pihenő, haldokló tested csalódottan nézed,
Föléd hajolsz arodon forró, párás lehelleted véled.
Megfogod csuklód, de ereidben egyre gyengébben lüktet az élet.
A kicsordult, édes vér ajkadon szinte egész hallvány,
S tisztán látod magad elött a halálnak markát.
Fönnakadt tekintetedbe mélyen, kérdőn belenézel,
De már nem látod a kínt, csak puszta ürességet érzel.
Majd egy utolsó görcsös rándulás, egy utolsó égető lélegzet,
Térdre rogysz, s a sötét angyal végetvet ennek az életnek.
Meggyötört, halott testedtől végleg elszakadsz,
Elfog a félelem , úgy érzed örökre egyedül maradsz.
De az angyal átölel, s visszarepít a sötét múltba,
Szép reményekkel telve, had szüless ismét újra...