Képzelt vers

Futottunk. Egy képzelt úton,
egy képzelt helyre és képzelt időben.
S körülöttünk a képzelt emberek
szürke folttal arcuk helyett,
mentek némán a semmiben.

Én reméltem. Nem tudjuk,
nem képzelheted a képzelt világban,
hogy eléfuthatunk a rohanó időnek,
s láthatjuk egy pillanatra jövőnket:
magunkat vergődni az árban.

De rohantunk. Neked most muszáj.
S én még búcsúzni is akarok.
Már nincs sok képzelt idő sem:
elfogy, vége lesz, eltűnik egészen,
mire feltűnnek a képzelt csillagok.

És elfogyott. A képzelt út is.
Nincs miért, nincs tovább esély,
hogy talán meggondolod magad.
Képzelném, hogy valami még itt maraszt.
-Talán a valós bánat vagy a képzelt remény?-

Megérkezett. A képzelt szörny
éhezve várta a képzelt embereket,
móhon szívta be a képzelt tömeget.
S a képzelt káoszban én is elvesztettelek.
Csupán egy suta ölelés emléke égetett...

Álltam. Bambán. Tehetetlenül.
Füstölve, kígyózva dübörgött a vonat
egy másik képzelt hely és idő felé.
Csak én álltam ott. S néztem magam elé.
S képzelt könnyeim elöntötték képzelt világomat.