Isten...?

Nézz és engedem, hogy láss engem.
Hallgass és engedem, hogy halld beszédem.
Élj s így engedem, hogy életben maradj,
De gyűlölj s elér majd minden harag.

Én vagyok minden Mennyek közt a Pokol,
Én vagyok, kit áldasz és átkozol.
Én vagyok a határ a Végtelenben.
De hogy Isten lennék? Nem.

Én vagyok a virág, mit tavasszal letépsz,
Én vagyok az út, melyre most lépsz.
Én vagyok a bölcső, melyben gyermeked felkel.
De hogy Istennek nevezz? Nem kell.

Én vagyok a Teremtés, mely által te Vagy,
Én vagyok a Pusztulás, mely élőt hátra nem hagy.
Én vagyok a Fény az örök Árnyékban.
De hogy Isten vagyok? Ezt sosem mondtam.

Én vagyok tanítód, gyermeked, atyád,
Én vagyok, kinek a Mindent adhatnád.
Én itt vagyok, neked az utat mutatom.
De hogy Istennek szólíts? Ezt nem akarhatom.

Én vagyok, kit gyűlölsz, ha barátod elhagy,
Én vagyok, ki veszélyben azt súgja: maradj!
Én vagyok alapköve mosolynak, búnak.
De Isten…? Ne hívj annak!

Figyelj s megértheted, ki vagyok.
Kérd s én mindent megmutathatok.
Kérj, de ne nevezz Úrnak, Istennek.
Egyetlen nevemen szólíts Életnek.