Időtlen idő

Hosszú pillanatok óta,
Ott figyel csendesen,
Ül a susogó falevelek közt,
Aléltan, kimerülten.

Szemei oly feketék,
Annyi düh rejtőzik benne,
S csak sír, csak sír,
Vár hogy valaki érte menne.

Reá világít a piciny Hold sugara,
Arcán fürdik az éj homálya,
S csillagok ezrei nyújtanak megnyugvást,
De nem, nem… ő nem érzi a segítségnyújtást.

Selyem haját a szél arcába sodorja,
Bársonyruhája szorosan hozzátapadva.
S jön egy gonosz fuvallat, egy ördögi erő,
Felkapja őt ridegen, ez oly ijesztő.

Felkapja, s meg nem áll szüntelen,
A titkok orkánja repíti a fátyolos egen.
Úgy érzi, álmodik, feje szomorúan lehajtva,
Várja, hogy valaki gyengéden magához szorítsa.

Már nem fúj a kegyetlen fájdalom,
Ismét ott hever egy kietlen dombon.
Nem mozdul… csak szemei pislognak,
Az avar szokott illata érződik finoman.

Visszatért hát… s nem ért semmit.
Utálja a világot, zokog és ordít.
Nem bírja teste tovább, elborul,
Eltávozik az élők sorából.

Talán most már békét talál…
Talán lelke megnyugszik, s tovább áll…
Talán talál egy rokon lelket,
Kit holtáiglan szerethet.