Ideál

Múltam volt, s egy lopott percet
A jelenembe csempészett...
Emlékét dallamos rock’N’roll lengi be,
Utam többször vezetett már ide…

Azok a rég eltemetett szavak,
S röpke csókok a fák alatt...
Két oszlop között
Nekem ő jelentette az életörömöt...

Lénye egy új világot teremtett bennem,
Karjaiba zárva önmagam lehettem...
Végül helyén tátongó űrt hagyott,
Ennek foglyaként máig nem szabadulok...

Lassan 2 éve már,
Hogy trappol előttem sok hamis ideál...
De Ő más!
Egyéniség, egy stílusábrázolás...

Mélybarna szeme
Akár a nyugalom szigete...
De belül forrongó lelke
Vergődik testében foglyul ejtve...

Mint tűzhányó - ontja vadul szavait,
Mint romlott Angyal, ki sosem szegi szárnyait...
Tekintete a fellegekbe emel,
Végül bús magányba zárva, a felhők közt tipor el...

Mégis kell, hogy felém nyújtsa kezét,
Öleljen, ahogy a múlt öleli emlékét...
A semmihez láncolva magam, kicsit meghalok, épp oly halkan - Mámor -, miként ajka elfojtotta szavam...

Nap nap után
Szemem könnybe lábad,
Ha látom őt a folyosón - az élet szűk alagútján -,
Hol nem növeszthet szárnyat...

Mert Angyal Ő,
Csak Földhöz köti egy gonosz erő,
Mely engem a múltba zár,
S vadul üldöz emléke után...