Húzz magadhoz közel

Fakó fények között érkezik az alkony,
A Nap haldokló fénye megcsillan a fákon.
Hűvös szél dúdolja az elmúlás dalát.
Fáradt roppanással reccsen meg egy faág.

Rozsdás ég búcsúztatja az októberi napot,
Hunyorogva ébredeznek a dermedt csillagok.
Őszhangulat fészkeli a lelkembe magát.
Hiányzik a szerelem, mint egy meleg kabát.

Szeretnék a karodban menedéket lelni,
De a múlt még kísért, nem enged feledni.
Testemben, bár tétován, útra kél a vágy,
De egy emlék fogva tart, még nem enged tovább…

Még nem teríthetem Rád szerelmem fátyolát.
Nem adhatom Neked szemem ragyogását.
Nem szárnyalhatunk a szerelem mámorán,
Még át kell gázolnom az emlékek démonán.

S ha a múltam végre magam mögött hagyom,
S reménykedőn Feléd a kezem kinyújtom,
Akkor kérlek, fogd meg, és soha ne engedd el,
S ha félek a holnaptól, húzz magadhoz közel!

Oly közel, hogy szempillád az én álmom zárja le.
S hogy egy halk dobbanás lehessek szívedbe.