Hozzád, ki oly messze vagy...

Te nemvolt, elérhetetlen,
Te régvágyott, messzi kedves,
Álmatlan, néma éjeken
Ha lehajtanám a fejem
És figyelném a sok-sok fényes
Álmomat, Téged látna szemem.

Magányban, ha a csend ölel
És rámhajol a némaság
Felrémlik a kép - mint vízjel,
Oly halványan, hogy csak szemmel
Nem láthatnám, de a vakság
Nem bánhat el szívemmel -,

Amint néztél rám olvadón
És vártad a mosolyomat.
Hozzáértem ébenholló
Tincseidhez, és táncoló,
Vöröslő tűzárnyékunkat
És a langyos, mélyen kongó

Csendet figyeltük hallgatag...
De tűnik a kép azonnal,
Midőn megrezzen az ablak
Ahogy csapkodják az ágak,
És tébolyult, őrült zajjal
Nézik bukását a Napnak.

Hangod hallom langy édesen
Meinesgleich, te szép sosemvolt!
Messzevetve, zord üresen
Nem láthatjuk egymást sosem...
Ó-lelkem bár agyonkarmolt,
Érezni nem halott mégsem!