Honvágy

Édesanyám, rémálom gyötör,
Lábam alatt megváltozik a föld.
Az emberek... nem értem mit beszélnek.
Fohászkodok és felnézek az égre.

Tudom, hol az otthon, merre induljak,
Kezem-lábam mégis elfogja az iszap.
Messze - nagyon messze - sütsz nekem valahol.
De addig már csak a gondolat hatol.

Hiányzik az utcánk és ékes beszéded,
Pillantásod, mikor hogy-létem kérded,
Hiányzik a fasor, még a Bolond Pityu is!
Kezem mégis megkötve - térdem idegen földre rogyik.

Messze még a vége, és a viszontlátás,
Nélkületek élnem már nem földi áldás.
Egyszer ez a rémálom majdcsak véget ér,
Addig meg: dolgozom a megélhetésért.