Homálytánc

Csókból fonok, álmot szívedre,
Mint alkonyi szél teste,
Hol mágikus pllantás torny áll,
Végzetes percek mámoránál.
Érzed e sápadt Isteni fátylat?
Íme, megnyitom: dobogó tárlat,
Apró sugarak, több százezer,
Titkos kunyhóban hajnalt kever.

Kastélyom falán szelíd kárhozat,
Tündérré vált sötét változat.
Teremtő, remegő, tiltott zápor,
Homokba hulló koldusi láng-por.
Liliomokba hintett éj-cseppek,
Képek, mik csak magukon merednek.
Hiszed, vagy sem, e híres bűn-virág,
Élettől lélegző ős tűzvirág.

Nyitva az ablak, zárt ajtók mögött,
Halvány lég-pára bús órát nyögött,
Szilánk közt heverő tengeri rét,
Rettegve ámul, hogy veszti eszét.
Gyermeki vízió, felnőtt jövő,
Pillnat, örök nagy Ő.
Fenséges verembe láncolt karok,
S mégis ők, kik igazán szabadok.

Ki vezet utadon, vándor síkon?
Miféle pokol, vagy angyal ikon?
Hogy kormányoz hiú partok felé?
Ott van mit oly rég magának remél?
Gondolat hív, vagy érzés szikrája?
Előbb, vagy utóbb esel hibába?
Kérdésed választ, válaszod kérdez,
Megérkeztem, becsukom térképem.

2005.01.06.