Hívogat a Hold

Csak ülök a sötétben…
Ruha nélkül, ledéren…
Az ágyam szélén vacogok,
S a holdfénytől ragyogok.
Ő is rám néz, én is nézem
S magányát átérzem,
Hisz én is magam vagyok,
Nélküled zokogok…
Csak nézzük egymást síri csendben,
Meztelen vállamról hajam ellebben,
A szél kócolja, úgy ahogy te,
De hiába várlak minden este!
Ma sem jöttél, magam vagyok,
Csak a hold hívogat s nekem ragyog…
Érzem hogy hív, hív hogy menjek
Magányomtól ne szenvedjek.
Már nem ülök… felálltam,
Az ablakhoz lépek bátran!
Meztelen testem a hold felé lép,
Felvillan sok furcsa kép…
De már nem vagyok egymagam,
Puha talpam a holdon suhan
S már nem is vacogok,
De szemedben könnyeket látok!
Miért sírsz? Mondd… mi fáj?
Nekem a magány fájt, nem a halál!