Hazafelé

Bágyadtan tekintek buszod lomha kerekei után.
Régen mindig úgy éreztem, hogy életem robog el velük.
Ma már semmit sem érzek, csak nézek utánuk bután,
S szívemen gondolom átmenni kerekük.

Kirakatok üvegén látom magam viszont,
S plakátemberekkel flörtbe elegyedek.
Kiélvezem e semmibe torkolló, vad viszonyt,
Mielőtt a fénylő üveglapról tovalibbenek.

Pillantásokat dobok át, a sivár téren.
Oly ismerős. Vajon melyik utca kanyarja ez?
Kockás útján mindig párosával léptem,
S ernyőm volt a rozsdás pallón függő lemez.

Eső szele csókol most dércsípte arcokat.
Bilincsbe kulcsolódnak fagyos ujjak, kezek.
E zengő szélfúvásban nem hallom hangodat.
Mégis érzem: sorsunk íve tán egyfelé vezet.

Ábrándos utakon feszülő horizont,
Szegletéből felhő ölelte Nap virít.
Haza vezetnek lépcsőfokon a lábnyomok.
Kulcs zizzen, zár kattan. Egy új ajtót nyit.