Háromszáz nap

Zokogva jőnek változások.
Uram, te elhagysz, amint mások
s én itt ragadok a porban.
Intelmeid mind elvetéltek.
Ha hallgattam is nem meséltek
nékem a csillagok. Sírtam…
Fényük megkopott. Háromszáz nap
koptatta, amíg az akarat
gyöngén világolt s vége lett.
És mégis új utat kerestem.
Mi étel volt, mi nem, megettem,
míg csendes lelkem tömve lett.
S most eltemet a bánat, kétség.
S hogy te mi vagy? Döngő reménység?
Hogy ég? Talpalat’ föld, se dóm.
S ha mégis látsz és majdan megversz,
mert bolond karjára vett a mersz
csüngő majommá változom.