Hang mely tép

Kimerülten dőlök már a falnak,
a testem gyenge, és ernyedten hull
a földre, mely mindig megvigasztal,
Pedig sós véremre sosem szorult.

Ezernyi seb borítja testem be.
Van közte sekély, hogy szeretnek tán,
De van közte mély, mely nem gyógyul be
Hiába volt minden próbálkozás.

Lelkem tiszta, szívem sötétbe vált,
a sérülések mégis oly erősek,
Szabadulni nem lehet tőlük már,
De nem menekülhetek el sosem.

Tépj csak tovább, vedd vérem örökre,
hiszen szívem érted ver és kínoz,
Lelkem szorítja érzés, testem te,
Vájd belém karmaid, csak hogy fájjon.

Nézz szemembe, szúrj, tekinteteddel,
Vérem folyjék végig az arcodon,
Légy te a vad ki tépi testemet,
és én ki vérével szomjad oltom.

Hozzám kötélek hideg testemmel,
Lelkem melege véd majd téged be.
Elönt forróság belülről téged,
Ez a vérem mely már benned tüzel.

Légy hát az enyém, amíg lelkem ég,
Én leszek, ki a lelked táplálja,
a testem és a benne folyó vér
Már tied, tépjed csak darabokra.