Halálom (negyedik rész)

Zokogva hanyatlok a koporsómra rá
Körülöttem elnyel mindent a homály.
Halkan motyogom: bocsássatok meg...
Bárcsak... de nem, már semmit sem tehetek...

Arcok úsznak könnytől nedves szemem elé
Mindegyik szomorú arc egy-egy szerettemé...
Baráté, rokoné, mindenkié, ki kedves nekem
S vádlón suttogja mind: Itt hagytál engem.

- Én nem akartam... én nem is tudtam...
Motyogom csendben, öntudatlan...
S egy ismerős hang megszólal:
- Remélem tetszett a siratódal.

Fekete angyalom szigorúan áll felettem
Míg én a koporsón fekszem dermedten.
- Láttad, hova vezetett,amit bánatodban tettél?
Megbántottál mindenkit, kit valaha is szerettél!

- Én nem akartam,én nem tudtam...
Akkor csak a fájdalomra gondoltam!
Nem hittem hogy ilyen vége lesz,nem...
Bárcsak viszamehetnék, óh, Istenem!

Egy szörnyű pillanatban eldobtam mindent,
Mi szép volt, mit szerettem s miben hittem.
Azért, hogy meneküljek minden fájdalom elől...
És gondolkodás nélkül magamba döftem a tőrt!

- Ámen hát, hisz megláttad,mit kellett,
Hogy az öngyilkosság jóra nem vezethet.
Mondta angyalom, jóságosan, csendben
És lágy csókját az ajkamon éreztem.

Eltűnt körülöttem minden,
Repültem időben és térben.
Majd hirtelen kitisztult a kép, s láttam magam
Ahogy a tőrt tartó kezem a magasba szalad.

Ne tedd!Ne csináld! Nem éri meg!
Ordítottam magam felé hirtelen.
S akkor a lelkem visszaszállt a testembe
S már a saját kezem volt, mely a tőrt elejtette...

A tükör cserepei körülöttem hevertek
De a vértől csak enyhén vöröslöttek
Egy vágás emlékeztetett a jobb kezemen
Hogy én voltam az, ki darabokra törtem.

A tükör szétszórt cserepeiből sápadtan
Egy tüzes szempár nézett vissza fáradtan
De az élet ott lobogott benne kioltatlan.
Lassan hazaindultam, megrendülten, halkan.