Gondolat

Megégetett a felismerés, hogy talán üres az éjjel.
Kísértetképek szálnak a széllel, sötét szobámban egyedül élek.

Kilépni börtönömből oly nehéz, fogvatartás célját mérem
magamhoz melyből egy kortyot merítek, de elhervad
amint hozzá érek.

Vonaglik a sápadt virág, kínlódik a rothadó éjjel,
hazudik a világosság, elhagyatottan nevet az élet.

Jöttömre csak gúnnyal felel, irónia mindenhez.
Hazugság átkát szórják ránk, tengődünk mint a végtelen.
Nem értem...

Elszakadok hát, így kérdem tőletek: Vajon mit érek?
Kötetlenség, hitvallás, furcsán néznek ránk a képek.

Magunk elé helyezzük a célt, mennek az emberek.
Hiába minden erő, akarat, győzelmet kivívni nem lehet...