Futnék

Szaladnék, rohannék,
míg a tüdőm nem kapkod levegőért.
Messze mennék, innen el,
oda ahol csend és béke van
és nincs fájdalom, megvetés,
lenézés, semmibe vevés.
Futnék, esküszöm, 
vissza se néznék.
Nem bírom már azt a kínt, 
amit nap-nap után átélek,
hogy egy kicsi pozitivitás
sem történik.
Elegem lett, betelt a pohár.
Csak egy gyenge nő vagyok,
aki erősnek tűnik,
de közben, mikor leszáll az est 
belül mindig egy kicsit meghal,
darabokra törik.
Ezt senkinek nem mutatom,
csak én tudom, ez az én titkom.
Mindenki azt látja, mosolygom,
és ez így is van jól.
De most, eljött a pillanat,
erőt vett rajtam a gyávaság,
és én hagyom magam.
Nincs több erőm küzdeni már.
Így hát futok-futok,
kilométereken át,
egy helyre ahol nyugalom vár.
Akinek számítok, 
az úgyis keresni fog,
és rám is talál.
Talán, majd összerakja újra,
meggyötört lelkem darabkáit,
és gyengéd öleléssel megadja 
a hőn áhított gyógyírt.