Furcsa

Furcsa.. ami a múltban egykor még lassan vánszorgott
Mára sebbel-lobbal üldöző vihar lett
Még minden másként volt, mikor a ködben tántorgott
Két lába ólmosan, kedvtelen rengeteg
Mezsgyéjén ácsorgott.


Furcsa.. akkor még dühített konok lustasága
Egykedvű,arctalan maszkjában rám nézett
Dühített, hogy az órák és percek urasága
Szenvtelen közönnyel sorsom küszöbén csak állt
S nem hatolt sürgetésem mélyen tudatába
Pedig az élet, a remény, s a szív is erre várt.


Furcsa... S ha ma visszagondolok, csak tépelődöm rajta
Miért csalogattam, vágytam közelségére
Míg nem üldözött, nem hajszolt, homályban volt arca
S nem vágyott a testem öregségére.
Már késő, már mindegy, hervadok ugyanúgy
Mint évek múltán bármely virág amely kinő
Furcsa, hogy először váratott magára
Most pedig lassan eltapos az idő.