... meghalok kicsit néha...
fekete, apró táblán
porladó fehér kréta
díszelgő nyoma vagyok,
egy arc, mit velem karcol
ártatlan gyermeki kéz,
egy mosoly, keserű méz,
unottan félredobva
játékát, a fiókból
előhúz egy szivacsot,
mi ágyam törli végig
és vele álmom veszik,
vagy csupán, egyedül én?
...meghalok kicsit néha...
őszinte gyermek-könnyből
mosollyá leszek, ifjú
szívében a szerelem,
üde pír hamvas arcán,
ahogyan megcsókolja
kedvesét, átölelve
bújtatom mellém őket,
vigyázva lépteiket
őrködöm álmuk felett
és mikor összeforrnak
a sorsok, én akkor is,
mindig ott leszek velük.
...meghalok kicsit néha...
remegő hanggá válok,
ráncokká, fáradt szemek
telesírt éveiben,
kegyvesztett, önző lélek
görcsös ragaszkodása,
meghasadt, vérző szívek
hálátlan lemondása,
az utolsó kiáltás
haldokló száraz ajkán,
és hideg kezét fogva
a végső pillanatban
én úgyis megszületek!