Fejfánál

Itt ülök a Szerelmem sírjánál,
S a féjdalom rám talál.
Nem találom a helyen a világon,
Csak a könny, ami rajtam áthatol.
Egy tőr a szívbe,
S mindennek vége.
Ez lenne a könnyebb nekem,
De megsebeznék még több lelket.
Hát gyújtok Manuelért egy gyertyát,
Csak Ő tudhatja, hogy igazán mi bánt.
Nem volt elég a Sorsnak, hogy elvette Őt tőlem,
Kapom a szúrást mástól is, bőven.
Mit tettem, hogy ezt kapom,
Én Őt akaratlanul sem bántom.
Hittem én.
Tűt szúrtam a szívébe, tudom én.
Testem-lelkem gyenge,
S küzdök az életem ellen.
Élnem kellene és szeretnem!
De kit szeretek, attól búcsúznom miért kellene?!
Még szerelmes vagyok,
De Ő már csak szívemben vagyon.
Elvette tőlem testét a lét,
De szerelmét kitépni belőlem nem lehet, hiszem még.
Hűtlen voltam beismerem,
Vétkeztem már eleget.
Nagy a súlya hibámnak,
Tudja a világ, hogy ezzel bánthat.
Virágom sírjára mégis ráteszem,
S közben bizsergés járja át testem.
Bánom én, hogy nem voltam szavakban mindig őszinte,
De szívemet csak Ő őrizte.
Rózsát a sírról kidobják,
Pedig szeret engem, tudják.
Tőle mégsem búcsúzom,
Hisz az életben mindig szeretn fogom.