Fázom

A székemen ülök.
Rettegve nézek ki az ablakon
Rémisztő árnyak kúsznak agyamba
Zokognék a szép korahajnalon.

A székemen ülök.
Félek olyan nagyon, s úgy fázom,
Hiszen remeg az én hideg kezem.
Néha hevesen meg-megrázkódom.

A székemen ülök.
De csillogó könnycsepp nincs arcomon
Csak a szivemen egy mély, vörös heg...
Úgy sírnék a te szép hajnalodon.

A székemen ülök.
Facsarja szívem gondolat újra:
Hogy te egyszer sem leszel többé itt.
Nem térek így én már nyugovóra.

A székemen ülök.
Nem tudok már én bánattal sírni.
Csak kicsit megremegek szép csöndben:
Nem tudok ekkora harcot vívni.

A székemen ülök.
Kérdem én, miért nem vagy itt velem?
Egy sebet ejtesz, s szenvedek most
Átsétáltál a törött szivemen.

A székemen ülök.
Megbénít a szörnyű nagy rettenet;
Te nagy világ, gyötörj még egy kicsit.
Fogd meg reszkető, hideg kezemet.

A székemen ülök.
Oly nagyon fázom én, s remegek
Gyere hát, és gyötörj meg egy kicsit
Gyötörj, mert én már sosem feledek.

A székemen ülök.
Gyötörj csak meg még kicsit, világ!
Gyötörj, kínozz csak meg engem szörnyen,
Míg messze sodor a nagy, gyilkos ár.

A székemen ülök.
De úgy felállnék róla én egyszer
S kiáltva szaladnék utánad
Remegve, zokogva, szerte széjjel.