Ész és a Szív

Egyszer egy nyári este
Bemutatták nekem Őt,
A kis Picurt csillogó szemmel
Aztán eltelt pár nap, és megtörtént a csoda
Nyári éjjelen forró csókban összeforrva
Hosszan, lassan, vágyakozva
Ott legbelül bennünk valami lángra lobbant.
Emésztő tűzként lassan terjedt tova
Felperzselve jelent, s múltat.
Így maradt csak a jövő
Mi félelmetesen oly ködös
Talán pont ezért rémisztő
Érzelmek nagyságától megvadulva
Félni hogy mind ez egyszer eltűnik a múltban.
Gyötrődni ész és szív között
A legnagyobb butaság mit ember kiötlött.

Aztán Picur gondolt egyet…
Feladva reményt, és érzelmet
Igazat adott az „észnek”.
S a láng egyszer csak halványabban égett.
Több sem kellett már az elmének
Bizonyítva volt a jogossága összes döntésének
Romboljunk le mindent!
Hisz ez nem láng már csak parázs
Új tűz kell, új vágy, új varázs!
Volt ott persze rögtön más
Ki készségesen nyújtotta a karját
Alattomosan súgva: Nálam, lobog a láng…
Hát így ért véget tíz hónap szerelem, s vágy
És mi lesz a folytatás?
Három parázsló kiégett rönk, semmi más.

Tudod mi ebből a tanulság?
A szívre hallgass, és tegyél a tűzre fát
Mert az „új tűz” soha nem ad annyi meleget
Mint a régi, ahol már ég a fa belseje!
Persze remélheted, hogy az „új” is majd egyszer lobogni fog
De mi van, ha belül nedves és dohos?
Mire pedig mind ez kiderül
A régi kialszik és kihűl!
Te pedig ott maradsz fázva, s egyedül
Aztán kezdheted majd előröl az egészet
De már nem ugyan az lesz semmi sem
Kiégve, kormosan, szenvedve
Egyre kevesebb lesz benned az,
Ami még loboghat, éghet
És akkor majd a számodra „új” az „észre” hallgat
S a láng nála halványabban ég majd
És több sem kell majd az elméjének
Bizonyítva lesz a jogossága minden döntésének…