Én magam

Kint csend honol, s bennem is,
A táj üres, a szívem is.
Nincs egy hang, se egy zaj,
Csak néma csend és én magam.

Én magam, s a csillagok,
Engem néznek, tudom jól.
A Hold is ragyog szüntelen,
Szomorúan, de kedvesen.

Kedvesen, fényét rám eresztve,
Arra a helyre, hol éppen ültem.
Gondolataimban elmerengve,
Azért rásandítottam reménykedve.

Reménykedve, könyörgő szemmel,
Legyen jobb minden az életemben.
De tudom jól, nem változik semmi,
S egyedül maradok életem végéig.

Életem végéig, csak ürességgel telve,
Semmi érzelem nélkül, keservesen.
Fájdalmat okozva saját magamnak,
Mert egy senki vagyok, s hasztalan.

Hasztalan, így élnem nem kell,
Becsukom szemem, s ugrok a mélybe.
A sötétség elnyeli a lelkem,
S én ott maradok... immár örökre.

2006.08.11.