Én istenem jó istenem…

„Én istenem jó istenem, lecsukódik már a szemem”…
Elhagyja az élet s remény kicsit testem.
S lelkem zugaiban keresgéltem öntudatlanul,
Nem találtam semmit és semmi sem úgy alakul,
Válaszokat akartam állapotom bizonyítására,
Ami meggyőzzön s erősítsen az életben maradásra.
Segítségért kiáltok… ádáz harcban társra találok?
Álmaim rejtekébe menekülök s ott maradok,
Félek a valóság szörnyeitől s ellenük harcolok.
Egyedül képtelen vagyok ekkora küzdelemre,
Lassan már nem ismerek rá magamra s lelkemre.
Elhagyatottnak, hasztalannak érzem magam,
mint egy eldobott s elkopott használt játék baba…
Tudom vannak barátaim kik bármit megtennének,
Most mégis úgy érzem, ha eltűnök elfelednének.
Huszonegy évem alatt ugyan mit alkottam?
Volt olyan valaha amiért igazán harcoltam?
Testvéremet sem nem úgy szerettem,
S hol voltam mikor ott kellett volna lennem?


Mit tettem azért hogy lényeggel éljek?
Miért ne aggódjak a jövőmtől s miért ne féljek?
Feladtam a biztosat a bizonytalanért,
Küzdöttem s harcoltam másnak álmaiért…
S mindezt értelmetlenül s jön a fájdalmas miért?
Tükörbe nézve árnyam néz vissza s mindezt kiért?
Nem érzem magam alkalmasnak az életre,
Nem érzem magam alkalmasnak a szenvedélyre,
a sírásra a magányra a harcra vagy a nevetésre.
Életem tán eldobom s megszűnik a fájdalom,
Lelkem s ifjúságom az ördögnek örökre átadom.
Ámen.