Emlékfoszlányok (-nak, örök szeretettel...)

Gyötör a tudat,
Hogy többé nem hallhatom hangodat.
Hogy nem emlékezhetek úgy nevedre,
Hogy szememből könnycsepp ne eredne.

Ma lennénk két hónaposak.
Lennénk, s e szó szíven üt, belülről fojtogat.
Mardos a lelkiismeret,
S kísért a bűntudat, mert az okokat nem értheted,
S e tény Előtted rejtve marad.

Emlékfoszlányok – könnyeket szárít.
’’ Honey, why you callin´ me, so late?’’
’’ Nem kell más’’ – Így szóltak közös dallamaink.
Boldog órák boldog percei – ahogy a közelmúltba visszatekint.

Vörös rózsaszál vörös szirmai –
Szemem rá sűrűn könnyeket hint…
Mert mire a rózsa elszáradt,
Szívemben valami elfáradt.

S tovább már külön utakon szálltam..
De szavad, hangod mindig vártam.
Soha nem feledem az arcod!
S a harcot, mely bennem lezajlott.

Két szemed, két csillag
A sötét égre emeled,
Míg öled el nem ringat,
Emlékezz, együtt néztük a teliholdat…

Fűszálak öleltek,
S betakart a horizont,
Csak Te és én,
S a fénylő csillagok…

Küzdelem nélkül engedtelek el,
Mert agyon nyomott egy eszme,
Melyet bár NEM FOGADTAM EL!
Mégis így kellett lennie…

De szavad, hangod most is várom,
Bár lehet, ez csak hiú álom…
Rózsaszín köd, füst, felhő,
Mely minden éjjel eljő´…

S hajnalban távozik,
Egy darabot belőlem kiszakít.
Okozva mély barázdát, súlyos sebet,
Mely örökké ott lesz, bár beheged…

Mert nem maradt más,
Csak szakadatlan, őrült ámokfutás.
S én nem vagyok más,
Csak egy jövőbeli, ócska hasonmás.

S nem is lesz más, csak a könnyek,
Melyek a múltba, Utánad eredtek,
Mert ott boldogok lehetnek!

Nem maradt más, csupán emlékek,
Melyeket lelkem megőriz
Boldog, meghitt emléknek.
S Holdtöltekor néha, búsan utánuk réved…