Emlékek...

Nem tudom, meddig bírom még,
mikor lesz az amikor már végleg elég!
Amikor végleg feladom, amikor feladom a küzdelmet,
amikor nem küzdök többé a sorsom ellen!
Amikor végleg elfelejtem, hogy mit jelent szeretni,
amikor elfelejtem, amit el kell felejteni!
De nem...nem akarom...emlékezni akarok,
át akarok még látni a magas téglafalakon,
még látni akarom a távolban a két szemed,
még át akarlak ölelni téged,
még mindig érezni akarlak,
még mindig csókolni akarom ajkadat...
hiába, már csak ezekből élek, az emlékeimből.
Ezt kell tennem, hogy ne fulladjak meg az érzéseimtől,
hogy ne adjam fel az életemet,
a remény kell, hogy még újra látlak téged.
Úgy, ahogyan régen...tudom, hogy szerettél,
talán még most is szeretsz, még nem felejtettél,
talán még ott lakik emlékem a szívedben,
talán, még érintésem ott van a kezeden!
...az nem lehet, hogy minden hiába volt,
hogy ezt tette velünk a sors.
Tudom...igen tudom, hogy én rontottam el,
így szoktam mindig! Én szakítom szét az életem!
Ezt tettem velünk is, hiába szerettelek,
mégis elveszítettelek!