Elvetett magok útján

Nem kérek én több szót, csak annyit,
Hogy mesélhessek nektek egy parányit.
Mesét pár vándorról, örök hű társakról,
Kik elvesztek a nagy fűben, a kihívások völgyében.

Lecsúsztak egy biztos ágról,de nem estek nagyot,
Mégis mindben hagyott egy apró nyomot.
Elhagyva a régi fészket keresték az ösvényt,
Hogy megleljék az élet nagy könyvét.

Választ vártak arra, mi is céljuk nekik
Mind, ki eme világra születik.
Elindultak nagy hajtásban,futottak ők,amerre láttak,
Árkon, bokron, vízen át, nem ismerve határt.

Bátran szelték át léptükkel a nagy országot,
Hogy felfedezzék a fényes valóságot.
Megtettek mindent azért, hogy megleljék a célt,
Mely sötétbe burkolva vár rájuk, s végső órán láthatjuk.

Barátságot kötve, kalandozva tovább,
Elérkeztek Sopronba útkeresés gyanánt.
Ám ez nem csak egy állomás, ez maga a lét,
Diáknak lenni igazán szép.

Megkapták azt, mit csak remélni lehet:
Boldog hazát, igaz képeket.
Nem túlzás ez, valóban érzem,
Már elmondhatom, hogy valaha éltem.

Megragad a város gyönyöre, jó társaságok köre,
Megannyi apró, fontos tett öröme.
Együtt vagyunk, s nem egyedül a bajban,
Jóféle csíra nő a gondos talajban...