Élve eltemetve

Szeretetem börtönében-
rab vagyok, érzem
vasbilincse húsomba mélyed,
de én legbelül vérzem..
Sötétség áldott leple borulj reám!

Szomjazom- merre a nedű
porladó lelkemnek..
Önvád marcangol,
s a feltépett sebeknek
gyógyírját hol találom?

A végtelen fájdalom-
holt átkaként követ,
Az üdvözülés számomra
el soha nem jöhet,
mert a hitem elhagyott.

Érzem az erőt, mi
pusztít- őrjöngő vihara-
Nincs a megnyugvást hozó könny,
s a remény szédítő illata
megrészegíteni már képtelen.

Felébredtem. A ködös
mámor, mi agyamra települt
tovaszállt- az igazság,
mi eddig elkerült
most valómba váj kegyetlenül.

A valóság mérge
megölte összes álmomat,
Lekaszabolta mindet-
a halál nem válogat.
A harangot mégsem húzzák.

.. Nincs többé remény- a
fénysugár kevésnek bizonyult,
magányos lelkemet
eltemette vágyaival a múlt.
Tiltakozó sikolyát nem hallja senki már..

2003.